Valamelyik nap vitába keveredtem egy vitacsoportban. Az volt az állításom, hogy a transzszexualitás és transzvesztitizmus kiélése nagyobb bűn, mint a homoszexualitás kiélése, mert míg utóbbi lázadás a teremtett való szexuális orientációját érinti, az előbbi pedig maga, a teremtett való ellen lázad. És az egyik ateista megjegyezte, hogy „nem bűn, csak a bigott vallásosság szerint”.
Nagyszerű megállapítás! Azt kell mondjam igaza van, viszont ennyiben nem merül ki a dolog.
Ha vitába keveredünk egy ateistával Isten létével kapcsolatban, akkor megkapjuk, hogy a 40000 isten közül mondjuk meg, melyik az egy igaz isten. Ezért a vitát nem a keresztény isten létének bizonyításával kell kezdeni, mert lényegtelen minden érv, ha nem ismeri el, hogy léteznie kell egy transzcendensnek.
Ezért most arra vállalkozom, hogy bebizonyítom, miért nincs értelme bárminek is egy transzcendens nélkül.
Rengeteg alkalom adódik az életben, amikor felmerül a jó/rossz, a helyes/helytelen, normális/abnormális kérdése, illetve hogy mégis mi határozza meg, hogy az ellentétpárok közül valamire melyik igaz.
Homoszexualitás, feminizmus, abortusz, nemi szerepek, és a többi.
Progresszív világunkban egyre több minden válik elfogadottá, egyre több mindenre mondjuk azt, hogy normális. De mi alapján tesszük ezt? A kulcsszó a tolerancia. Mintha valaminek a tolerálása valami hű de magasztos és fenséges dolog lenne. Na de kérdem én, hogy minek az irányába? Ki, vagy mi irányába magasztos tett a tolerancia?
Ha valami magasztos, fenséges, akkor az annyit tesz, hogy általa kiemelkedek, de ehhez szükséges valami, ami kiemel. Kicsit zavaros, de mindjárt tiszta lesz. Lássunk hát egy példát:
„Nincs annál nagyobb szeretet, mint mikor valaki életét adja a barátaiért. (Jn. 15, 13.)” —> feláldozom az életem a barátaimért. Látjuk? A cselekedetnek ami által kiemelkedem, van egy kiemelője, egy felsőbb törvény, amit egy felsőbb hatalom határozott meg.
Most, ha én toleráns vagyok, és az engem kiemel, akkor lennie kell kiemelőnek, ami a kiemelő cselekedet által kiemel. Nem bonyolult. Na jó, talán egy kicsit.
Na de mindjárt megkapom, hogy a tolerancia az alap, az a norma, az nem emel ki sehonnan, mert ez lenne az elvárt cselekedet, az alap normalitás mindenki részéről. Értem.
Na de ez is problematikus, mivel ha valami norma, akkor azt valaminek normává kell tenni. Másképp nem megy, valami nem lesz csak úgy norma magától. „Atyádat és Anyádat tiszteld” –> tisztelem atyámat és anyámat. Valami normává tette, ezáltal norma lett, ugye a IV. parancsolat.
Na most majd kapom azt, hogy nem kell ehhez egy felsőbb hatalom, mert ami a társadalomban elfogadott az a norma. Mi sem lehetne nyilvánvalóbb. Várom a cikkeket, amik elítélően kezdenek szólni az 1850-60-as évek USA-jában azon személyekről, akik elítélték a rabszolgaságot, hiszen lázadtak a társadalmi norma ellen. Vagy mondhatnám ezt a nők szavazati jogát illetően is.
Rövid kitérő, avagy zárójeles megjegyzés:
„Akarjuk és követeljük az általános, titkos egyenlő és kötelező, mindkét nemre egyaránt kiterjedő szavazati jogot!” [1]
Ha elfogadjuk azt a felvetést, hogy a norma az, amit a társadalom többsége megegyezéses úton elfogad, akkor azt legitimáljuk, hogy bármi, tehát bármi lehet norma. Mint mondjuk a csecsemők földhöz/falhoz (tetszés szerint) csapkodása, avagy a nők ketrecbe zárása és csak szaporodás céljára történő használata, vagy a férfiak láncraverése és rabszolgasorba taszítása.
Fel kellene tennem a kérdést, hogy mi határozza meg valaminek az abszurditását? Hiszen nincs egy transzcendens akihez nyúlhatnánk, hogy mégis mi alapján jó vagy rossz valami. Ezért kénytelenek vagyunk a társadalomhoz fordulni, mint mindenkori viszonyítási alaphoz. Az pedig mint tudjuk változik, egykoron ugyanúgy meghökkenhettek a rabszolgákkal rendelkezők azokon, akik azt mondták, egyszer szabadok lesznek a négerek. Aztán mégis.
Ugyanez a homoszexualitást illetően. Régen verték a buzikat. Ma már azt verik, aki verni akarja őket. Képletesen, természetesen.
Igen, igen, a csecsemős rész valóban elrugaszkodott, de csak szemléltetésképp említettem, hogy ha társadalmi megegyezés születne róla, akkor az normának számítana. A másik két példámban csak az utóbbit tudom elképzelni, mint esetleges jövőképet. Ugye mennyire nehéz elgondolni? Pedig magukat nőnek, vagy minek képzelő kisfiúk táncolnak melegeknek női ruhában. Ki gondolta volna, hogy ez valaha valóság lesz? Aztán mégis.
Persze, világos, ezt sok meleg is elítéli és nem is norma (még), de már maga a jelenség mutat egyfajta korképet. És ne feledjük, ez csak addig nem norma, amíg a társadalom el nem fogadja.
Vagyis vissza az alapgondolathoz: ha nincs transzcendens, akkor nincs bűn.
Akkor nem tudok rosszat tenni vagy jót, olyat ami önmagában jó vagy rossz. Nem tudok helyesen, vagy helytelenül cselekedni úgy, hogy az önmagától helyes vagy helytelen legyen. Nem tudok normális, vagy abnormális lenni akképp, hogy önmagam normális vagy abnormális legyen.
Nem.
Ha nem feltételezünk egy transzcendenst, aki meghatározza a cselekedetek, dolgok tiszta valóját, akkor a „bűn”, mint fogalom nem létezik. Csak olyan, hogy „a társadalom számára előnytelen cselekedet, dolog” avagy pontosabban „a társadalmi megegyezéssel szembemenő cselekedet, szembenálló dolog”. Mert ebben az esetben az emberek többsége határozza meg mi az elfogadott, és ahhoz hogy ez ne így legyen, szintén az emberek többségének a megegyezése kell. Azaz bármikor születhetne olyan megegyezés, ami teljesen szembe megy a ma elfogadott normákkal. Ekképp az új norma ugyanúgy egy norma lenne.
Vagyis nincs jó/rossz, helyes/helytelen, normális/abnormális, hanem van egy társadalmi megegyezés, egy társadalmi szerződés, és valami vagy belefér vagy nem.
Az ellentétpárok hangoztatása pedig nem más, mint az adott társadalmi szerződés keretei között értelmezett fogalmak, amik azt jelölik, hogy ezen szerződés szerint egy adott cselekedet vagy dolog megfelelő-e, pozitív-e, avagy negatív.
Ne feledjük! Ami ma még rossz, az holnap már lehet jó, esetleg ami ma jó volt, az már holnap rossz.
Tudom, nem mondtam újat, lényegében leírtam a nyilvánvalót. Igen. De mégis le kell írni, mert valamiért mégsem nyilvánvaló.
Zöldinges.net – Bognár Albert
[1] Szálasi Ferenc: Hungarizmus; Alapterv és követelések: 91. oldal; Gede testvérek BT, 2004, második kiadás.
